Zsuzsa azt hitte, mindent megtervezett. Mivel a telek az ő öröksége volt, azt hitte, a rajta álló ház is automatikusan az övé, függetlenül attól, hogy én építettem újjá a saját pénzemből és munkámból.
Amikor a vendégek előtt átadtam a borítékot, Zsuzsa magabiztosan bontotta ki, de a mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
– Ez… ez mi? – hebegte. – Ez egy számla – válaszoltam nyugodtan. – 65 millió forintról. Mivel a házassági szerződésünk szerint a telek a tiéd, de minden ráépítés az én cégem tulajdona maradt a használatbavételi engedélyig – amit sosem írtunk át –, most választhatsz. Vagy kifizeted a munkámat és az anyagköltséget 8 napon belül, vagy viszem a tetőt, az ablakokat és a fűtésrendszert.
A szobában hirtelen olyan csend lett, mintha valaki lekapcsolta volna a világ zaját. A rokonok egymásra néztek, a barátok zavartan álltak a poharaikkal a kezükben. Zsuzsa anyja felállt a sarokból.
– Ez valami vicc? – kérdezte élesen.
– Egyáltalán nem – mondtam, és az asztalra tettem még egy mappát.
– Itt vannak a szerződések, a számlák, a kivitelezési napló és a cég tulajdoni papírjai. Zsuzsa keze remegett, ahogy lapozni kezdett. A szemében először düh villant, aztán félelem. – Te ezt… előre eltervezted? – suttogta.
Egy pillanatig hallgattam. Az igazság az volt, hogy nem bosszúból csináltam. Csak láttam, merre tartanak a dolgok. – Nem – feleltem végül. – Csak felkészültem. A vendégek lassan kezdtek elszivárogni. Senki nem akart egy válás közepébe csöppenni egy vasárnapi ebédnél. Zsuzsa sírva fakadt.
Természetesen nem volt annyi pénze. A bank sem adott volna neki hitelt ilyen gyorsan, ráadásul a papírok egyértelműek voltak: a telek az övé, de minden, amit ráépítettem, jogilag az én cégem tulajdona volt. A következő hetekben ügyvédek, értékbecslők és ingatlanosok jártak ki a házhoz. A hely, amelyet egykor közös otthonnak szántunk, lassan tárggyá vált: négyzetméterekre, értékekre és határidőkre bontva. Zsuzsa végül kénytelen volt eladni a házat.
Gyorsan, áron alul. A vevő pontosan tudta, hogy szorult helyzetben van, és ezt ki is használta. Amikor az utolsó papírt is aláírták, én csendben felálltam az ügyvédi iroda asztalától. A pénz átutalása már úton volt a cég számlájára. Zsuzsa az ablaknál állt, és kifelé nézett az utcára. – Boldog vagy most? – kérdezte halkan.
Sokáig gondolkodtam a válaszon. – Nem – mondtam végül. – Csak igazságos. Néhány hónappal később tiszta lappal kezdtem. Egy kisebb, de nyugodtabb helyen vettem házat, ahol senki sem vitatkozott arról, kié mi. Zsuzsa pedig visszaköltözött az anyjához abba a kis lakásba, ahonnan annyira menekülni akart.
Néha még eszembe jut az a ház. A falak, amelyeket én húztam fel. A tető, amit saját kézzel raktam fel egy forró augusztusi napon. De egy dolgot akkor tanultam meg igazán: nem az számít, kié a föld. Hanem az, hogy ki épít rá életet – és ki rombolja le.
