Apám mindig is az a típusú ember volt, aki szerint a segítségkérés a gyengeség jele. Egész életében keményen dolgozott, felépítette a házat, felnevelt minket, és soha, egyetlen egyszer sem panaszkodott. Mióta Anyu elment, még inkább bezárkózott ebbe a „mindent megoldok egyedül” világba.
Az elmúlt hetekben gyanúsan viselkedett. Valahányszor menni akartunk a gyerekekkel, mindig volt valami kifogás. „Festek”, „csiszolok”, „nagytakarítást csinálok”. Elhittem, mert Apám világéletében tevékeny volt, nem az a típus, aki a tévé előtt ül. De a telefonbeszélgetéseink rövidek lettek. A hangja fáradt volt, néha mintha levegő után kapkodott volna.
Amikor azon a kedd délutánon a rossz előérzetemtől vezérelve beállítottam hozzá, a házat néma csend ülte meg. Nem volt parkettacsiszolás zaja. Nem volt festékszag. A lakásban hidegebb volt, mint kint az utcán.
– Apa? – kiáltottam el magam az előszobában. Nem jött válasz. A nappaliban találtam rá. A régi foteljában ült, betakarózva három pokróccal és a nagykabáttal. Az arca szürke volt, a szemei beesettek. A lába felpolcolva, a bokája akkorára dagadva, mint egy dinnye.
– Fiam… mondtam, hogy ne gyere – suttogta erőtlenül, amikor meglátott. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy így látom.
Kiderült az igazság. Nem volt semmiféle felújítás. Három hete elromlott a gázkazán. A szerelő horribilis összeget mondott a javításra, Apám nyugdíja pedig… nos, a hónap végén már nem sok maradt belőle. Nem akart szólni nekem, mert tudta, hogy mi is épp most cseréltünk kocsit, és nem akart „terhelni” a gondjaival. Aztán pár nappal később elesett a hideg házban, és kiment a bokája. Mivel nem tudott elmenni a boltba, azt ette, amit a kamrában talált. Kekszet, maradék befőttet.
Ott álltam a 68 éves apám előtt, és a düh meg a sírás kerülgetett egyszerre. – Apa, miért? – kérdeztem térdre ereszkedve mellé. – Miért kellett hazudni? Azt hitted, hagynám, hogy megfagyj?
– Te neveld a gyerekeidet – mondta makacsul, bár a hangja remegett.
– Nem a te dolgod az öregedet pátyolgatni. Én vagyok az apa. Nekem kell adnom, nem kérnem.
Azonnal hívtam az ügyeletet, aztán a gázszerelőt. Apám egy hétig nálunk lakott, amíg rendbe jött a lába és a fűtés. Esténként, amikor láttam, hogy az unokáival játszik a meleg szobában, láttam rajta a megkönnyebbülést, amit annyira próbált titkolni.
Megtanultam a leckét, és remélem, más is megtanulja: az idős szüleink büszkesége néha veszélyesebb, mint bármilyen betegség. A „jól vagyok” náluk sokszor azt jelenti: „bajban vagyok, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy aggasszalak”. Ne higgyetek a telefonnak. Menjetek el. Nézzétek meg a hűtőt, a fűtést, a lábukat. Mert ők maguktól, szégyenükben, inkább némán tűrnek.
