Mindenki ismeri azt az érzést, amikor a családi ünnepi ebéd nem öröm, hanem egy maraton. Hajnali ötkor keltem.
Pucoltam, szeleteltem, paníroztam, sütöttem. Tizenkét vendéget vártunk a férjem, Tamás névnapjára. A lakásnak ragyognia kellett, az ételnek tökéletesnek kellett lennie. Ez volt az elvárás.
Tamás délig aludt, majd kényelmesen lezuhanyozott, és kiült a teraszra fogadni a gratulációkat. Én közben úgy néztem ki, mint egy űzött vad: a hajam kócos volt a gőztől, a kötényem maszatos, a lábam pedig sajgott az egész napos állástól. Amikor mindenki asztalhoz ült, én még mindig csak ingáztam a konyha és az ebédlő között. – A húsleves kicsit sós – jegyezte meg Tamás az első kanál után. – De azért ehető. Nyeltem egyet, és nem szóltam. – Hozz még kenyeret! – szólt oda később. – És a söröm is kifogyott.
Senki nem kérdezte meg, hogy én ettem-e. Senki nem kérdezte, hogy kérek-e egy pohár vizet. Én voltam a láthatatlan személyzet. A feleség, akinek ez a „dolga”. Aztán eljött a pillanat. Amikor a főételt tálaltam, éreztem, hogy elsötétül előttem a világ. A kimerültségtől megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. – Rögtön jövök, csak… le kell ülnöm egy percre – suttogtam.
Tamás válasza, a gúnyos megjegyzés arról, hogy „egész nap otthon voltam”, és hogy „ne égessem le”, olyan volt, mintha pofon vágtak volna. A nevetése, ami követte, még élesebben hasított belém. A könnyeim elindultak, de visszafojtottam őket. Nem akartam jelenetet.
De valaki más akart. Az apósom, Józsi bácsi, egy keménykötésű, szűkszavú ember, aki egész életében a földeken dolgozott, lassan felállt. A csend hirtelen súlyos lett a szobában. Odaballagott hozzám a konyhaajtóba. Kivette a remegő kezemből a nehéz tálat. – Menj be, lányom – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ülj le a helyemre. – De Józsi bácsi, nem lehet, a tálalás… – tiltakoztam. – A tálalás megvár. Te ülj le.
Aztán megfordult, és a fiához lépett. Tamás értetlenül nézett rá. – Apa, mit csinálsz? Erika dolga, hogy… – Erika dolga? – kérdezte az apósom, és a hangja olyan volt, mint a mennydörgés előtti morajlás. – Nézz rá a kezére, te szerencsétlen! Nézd meg a szemét! Egész nap robotolt, hogy te itt királykodhass a barátaid előtt. – De hát ő az asszony, ez a rend… – hebegte Tamás. – Nem! – csattant fel az öreg. – Én nem erre tanítottalak. Édesanyád is kiszolgált minket, de soha, egyetlen egyszer sem hagytam, hogy megalázva érezze magát. Aki nem tiszteli azt a kezet, ami ételt tesz elé, az nem érdemli meg az ételt sem.
Az apósom felkapta Tamás tányérját – amin a legszebb szelet hús volt –, és kivitte a konyhába. – Ha nem tudsz viselkedni, mint egy férfi, akkor nem eszel a férfiak asztalánál. Állj fel. Most. Tamás vöröslő fejjel, megszégyenülve állt fel. A vendégek némán bámulták a tányérjukat. – Erika, ülj a helyére – mutatott a főhelyre az apósom. – És te – bökött a fiára –, te pedig hozol neki egy pohár vizet, szedsz neki ebédet, és megköszönöd, hogy egyáltalán hozzád ment feleségül.
Soha életemben nem esett olyan jól az ebéd, mint akkor. Nem az étel íze miatt. Hanem azért, mert láttam, ahogy a férjem csendben, lehajtott fejjel tölti nekem a vizet. Az apósom aznap nemcsak a fiamat nevelte meg 40 évesen, hanem visszaadta az önbecsülésemet is.
Megtanította mindenkinek az asztalnál: a szeretet nem szolgaság, és a tisztelet nem jár alanyi jogon – azért meg kell dolgozni. Amikor elköszöntek, az apósom csak annyit súgott a fülembe: – Ha legközelebb ilyet csinál, ne a tálcát ejtsd el, lányom. Hanem a tányért. A fején. Én állom az új készletet.
