A vasárnapi ebéd nálunk mindig szent dolog volt. Amióta a lányunk, Szilvia, férjhez ment és elköltözött, ezek az alkalmak jelentették azt a néhány órát, amikor együtt a család. Szilvia a férjével, Gáborral egy menő fővárosi cégnél dolgozik, jól keresnek, sokat utaznak. Mi a férjemmel, Tiborral, maradtunk a vidéki kisvárosban a tisztes nyugdíjunkkal.
Azon a hétvégén különösen ki akartam tenni magamért. Szilvia régen imádta a kacsasültet párolt káposztával, így a piacon megvettem a legszebb húst, pedig fájt érte a szívem, mert az eheti gyógyszerkeretemből kellett elvennem. Két napig álltam a konyhában, hogy minden tökéletes legyen: húsleves gazdagon, kacsa, házi krémes. A derekam úgy fájt, hogy alig bírtam felegyenesedni.
Amikor megérkeztek, Gábor azonnal leült a kanapéra a telefonját nyomkodni, Szilvia pedig fintorogva nézett körbe. Amikor kitálaltam, ahelyett, hogy jó étvággyal nekiláttak volna, megkezdődött a kritizálás. Szilvia a villájával piszkálta a húst. – Anya, ez a leves tiszta zsír, a kacsa meg rágós. Mondtam már múltkor is, hogy mi egy ideje diétázunk, nem eszünk ilyen nehéz dolgokat! Tényleg képtelen vagy odafigyelni ránk?
A torkomat valami iszonyatos gombóc szorította el. – Kislányom, tegnap hajnal óta főzök… ezt szeretted régen. A kis nyugdíjamból vettem, hogy örömet szerezzek – suttogtam, és éreztem, hogy kicsordul a könnyem. De őt ez nem hatotta meg. Arrogánsan hátradőlt a székén. – Akkor inkább ne főztél volna! Csak elrontod a vasárnapunkat ezzel a nehéz, ódivatú kajával. Úgy fáj utána a gyomrom. Legközelebb inkább egy jó étterembe megyünk, ott legalább kiszolgálnak rendesen, és azt kapom, amit kérek.
Tibor, aki addig egyetlen szót sem szólt, és csak némán hallgatta a lánya méltatlankodását, lassan letette a villát. Felállt az asztalfőtől. Az arca olyan volt, mint a vihar előtti csend. Odalépett Szilvia mellé, és egy határozott mozdulattal kihúzta a teli tányért az orra alól. – Apa, mit csinálsz?! – hápogott Szilvia megrökönyödve.
– Kiszolgállak – mondta Tibor jéghideg hangon. – Mivel éttermi kiszolgálást vársz a saját anyádtól, aki a beteg derekával napokig állt a tűzhely mellett, hogy te jól lakj.
Tibor megfogta a tányért, elsétált vele a konyhai szemeteshez, és az egész drága kacsasültet, amit a gyógyszerpénzemből vettem, beleborította a kukába. Szilvia és a férje tátott szájjal, döbbenten nézték. Tibor visszasétált az asztalhoz, de nem ült le. Egyenesen a lánya szemébe nézett. – Az az étterem, amiről beszélsz, két utcával lejjebb van. Nyitva vannak. Vegyétek a kabátotokat, és menjetek oda. Ott kritizálhatod a pincért, mert őt azért fizetik. Az édesanyád viszont nem a cseléded. Ő szeretetből főzött neked. De aki ezt a szeretetet sárba tiporja, az az én asztalomat nem üli meg.
– Apa, te most tényleg elzavarsz minket? – kérdezte Szilvia elcsukló hangon. – Nem zavarlak el. Csak megadom a lehetőséget, hogy olyan helyen egyél, ami megfelel a magas elvárásaidnak. Kifelé.
Néma csendben öltöztek fel. Gábor még sosem látta ilyennek az apósát, egy pisszenés nélkül húzta fel a cipőjét. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, leültem a székre, és zokogásban törtem ki. Tibor odajött, átölelt, és csak annyit mondott: „Soha többé nem hagyom, hogy bárki, még a saját gyerekünk is, így beszéljen veled.”
Két hétig nem beszéltünk. Aztán egy csütörtök délután megállt az autójuk a ház előtt. Szilvia egyedül jött be. Egy hatalmas kosár volt a kezében, tele különleges teákkal, a kedvenc kávémmal és gyümölcsökkel. Sírva kért bocsánatot. Rájött, hogy a világ összes menő étterme sem tudja pótolni azt a tányér levest, amit az édesanyja tesz elé. Azóta, ha jönnek, ő áll be mellém a konyhába segíteni, és az asztalnál soha többé nem hangzik el egyetlen kritika sem.
