Amikor a lányom és a férje meghívtak a családi tengerparti nyaralásra, majd kiugrott a szívem az örömtől. Ritkán kérnek ilyesmire, és bevallom, jól esett az érzés, hogy számítanak rám. Vasárnaponként mindig náluk voltam: főztem tartalmas leveseket, rakott ételeket, és persze a lányom kedvenc citromtortáját. Soha nem kértem érte semmit. A gondoskodás volt a nyelvem.
Ez az út ajándéknak tűnt. Azt képzeltem, végre pihenek egy kicsit. Érzem a sós szellőt, hallgatom a hullámokat, olvasok a teraszon, és most más figyel rám. Nem főzök, nem szervezek, csak jelen vagyok.
Az első este a tábortűznél minden szép volt. A lángok pattogtak, a gyerekek nevetése összekeveredett a tenger morajlásával. Aztán a vejem mosolyogva odaszólt, mintha csak tréfálkozna:
– Na, mi lesz vacsorára? Csak nem ingyen nyaralni jöttél?
Könnyed hangon mondta. Mégis olyan volt, mint egy hirtelen, hideg hullám. Egy pillanatig nem szóltam. Halványan elnevettem magam, mert ezt tanultam: ne csinálj ügyet belőle. De belül megmozdult valami. Nem harag volt. Inkább tiszta felismerés. Évekig annyi szeretetet tettem minden falatba, minden apró gesztusba, hogy a gondoskodás kötelességgé vált. Valamivé, ami jár.
Aznap éjjel sokáig nem aludtam. Hallgattam a tengert, és hagytam, hogy a gondolataim végigmenjenek mindazon, amit eddig természetesnek vettem. Akkor döntöttem el: nem magyarázok, nem vitatkozom, nem kérek számon. Csendben fogok tanítani. Hiánnyal.
Másnap reggel a konyha csöndben maradt. Nem volt kávéillat, nem sercegett a serpenyő. Csak sirályok hangja és a hullámok ritmusa. Amikor mindenki felébredt, a vejem ráncolta a homlokát:
– Nincs reggeli?
Rámosolyogtam. Nem gúnyosan, nem sértetten.
– Úgy gondoltam, most pihenni jöttünk. Nem dolgozni.
Az arcán először meglepetés ült ki. Aztán valami más. Mintha először gondolkodna el azon, mi történt eddig minden reggel, és kinek a keze munkája volt.
A második nap csendesebb volt. Nem volt feszültség, csak egy új ritmus. A harmadik reggelre pedig megtörtént az, amire nem számítottam. A vejem állt a pultnál. Tojást tört fel, kávét töltött, kissé ügyetlenül, de igyekezettel. Nem nézett rám, de éreztem, hogy tudja: észrevettem.
Én a tornácon ültem, teát kortyoltam, és néztem, ahogy a nap lassan felemelkedik a víz fölé. Nem diadal volt ez. Inkább béke. Később a lányom odajött, átölelt, és halkan ennyit mondott:
– Most már érti.
Ez a nyaralás több lett, mint kikapcsolódás. Finom emlékeztetővé vált. Arra, hogy a kedvesség nem attól kedvesség, hogy kimerülésig adjuk. Néha épp az a szeretet legőszintébb formája, ha hátrébb lépünk, és hagyjuk, hogy a másik végre meglássa: mit jelentett neki mindaz, amit addig természetesnek vett.
Azóta máshogy gondolok a gondoskodásra. Nem kevesebbet adok. Csak jobban vigyázok rá. És magamra is.
