A fiam egy vasárnap délután hívott fel. A hangja fáradt volt, kapkodó, de próbált megnyugtatón beszélni.
– Anya, lenne egy kérésem… vigyáznál a kicsire egy hétig? Csak amíg rendeződnek a dolgok.
Nem kérdeztem, milyen dolgok. Anyaként megtanulja az ember, mikor kell hallgatni. Azt mondtam, persze. Egy hét nem a világ.
Az unokám másnap reggel érkezett egy kis hátizsákkal. Benne pizsama, egy váltás ruha, és a kedvenc plüssállata. Megöleltem, ő pedig úgy kapaszkodott belém, mintha attól félne, hogy eltűnök.
Az első hét gyorsan eltelt. Mesét olvastam neki este, reggel kakaót főztem, együtt sétáltunk a parkban. A fiam nem hívott, csak írt néha egy-egy rövid üzenetet: „Minden oké.” vagy „Még egy kis türelem.”
Eltelt két hét.
Már nem kérdeztem, mikor jön érte. Az unokám természetesen mozgott a lakásban, tudta, hol vannak a bögrék, melyik fiókban a keksz. Nálam aludt, nálam reggelizett, nálam sírt el este, amikor hiányzott az apja.
Egy hónap telt el.
Akkor már nem csak nagymama voltam. Hanem minden. Reggelente én vittem óvodába, én mentem érte délután. A rajzain már hárman voltunk: ő, én, és a plüssmackó. Az apja sehol.
Egy keddi napon levelet hozott a postás. Hivatalos boríték volt, vastag papírral. A feladó: gyámhivatal.
Leültem az asztalhoz, mielőtt felbontottam volna. Rossz érzésem volt. Az a fajta, amit az ember nem tud megmagyarázni.
A nevem vastag betűkkel szerepelt benne.
Alatta jogi szöveg, hosszú mondatok, paragrafusok. A lényeg csak a végén jött: ideiglenes elhelyezés. Gondozás. Nyilatkozat.
És ott volt a fiam aláírása.
A papír szerint ő kérte, hogy az unokám nálam maradjon. Nem egy hétre. Nem átmenetileg. Hanem „a gyermek érdekében”.
A kezem remegett. Harag, fájdalom, félelem, minden egyszerre tört rám. Nem azért, mert nem akartam volna az unokámat. Hanem mert el sem búcsúzott tőlem. Egy üzenetben sem mondta ki, hogy nem jön vissza érte.
Aznap este az unokám mellém bújt az ágyban, ahogy mindig. Megsimítottam a haját, és azt mondta:
– Mama, ugye itt maradhatok?
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam.
Azóta is várok. Nem tudom, mikor beszélünk újra a fiammal. Nem tudom, mikor lesz válasz. Csak azt tudom, hogy néha az élet nem kérdez.
Csak letesz eléd egy gyereket…
és azt mondja: most már te vigyázol rá.
